Mindannyian szeretjük a lehető legjobb színben feltüntetni magunkat. Nem csupán mások, de saját magunk előtt is. Amikor arra kerülne a sor, vajon miért esik annyira nehezünkre az őszinteség? Minek a hatására alakult ki bennünk ez a fajta önvédelmi mechanizmus?

Mind próbálkozunk. Idővel a saját baráti körünk is lassan belterjessé válik. Lehetséges, hogy körbe-körbe rójuk a köröket, pedig csak egy karnyújtásnyira van tőlünk a pillanatnyilag megfelelő pasi? Lehet, hogy sosem botlanánk egymásba, csak mert nincs kapcsolódási pont? Eljött az ideje, hogy körbenézzünk, milyen is a felhozatal, másutt.

Éreztük már magunkat teljesen elveszettnek, a helyzetünket kilátástalannak, az életünket értelmetlennek? Nem tudjuk, hogyan tovább és vezet-e egyáltalán valamerre is az út, amin járunk? Miközben azt gondoljuk, hogy egyedül próbálunk megküzdeni a nehézségekkel, nézzünk csak körül. Mindenkinek megvan a maga története. Nem vagyunk egyedül.

„Dobozba teszlek, sok papírfecni közé. Fehérszalaggal körbetekerlek, s ledoblak a hegyek mögé. Megszabadulva tőled, s a könnyektől, nem hallok felőled soha semmit senkitől.”

Bárcsak túl lennék már végre ezen – sóhajtunk fel sokszor egy-egy nehéz életszakaszban. A számítógépek korában, ha egy feleslegessé vált fájltól meg akarunk szabadulni, egyszerűen csak áthelyezzük a lomtárba és kilőjük az éterbe, ahonnan elviekben soha nem fog visszatérni. Mennyivel egyszerűbb lenne megnyomni a delete gombot, hogy tisztalappal kezdhessünk mindent, ahelyett, hogy még sokáig a „miért?”-ekre keresnénk választ.

„Valaha ismertem a férfiakat. Vagy legalábbis így gondoltam.” - Amíg benne vagy egy viszonylag működőképes kapcsolatban, el sem tudod képzelni, miért rinyálnak annyit a barátnőid a nem épp zökkenőmentes szerelmi életük miatt. Egészen addig, amíg a biztonságot jelentő kettősből egyszer csak – tán önként, tán nem épp dalolva, tán önhibádon kívül – ki nem kerülsz a veszélyekkel, izgalmakkal és meglepetésekkel teli nagyvilágba, ahol éppúgy ráakadhatsz a sarkon az aktuális nagyőre, mint amekkora eséllyel pályázol egy jókora pofáraesésre.

Amíg Zsófikként egész nap Petikére gondolunk, kis szívecskéket rajzolunk a füzetünkbe, százszor is leírjuk Petike nevét a sajátunk mellé, látjuk magunkat esküvői ruhában a násznép előtt, és elnevezzük leendő közös gyermekeiket, Petikéink épp egy szellentő-versenyen brillíroznak, vagy együtt rúgják a bőrt a barátaikkal, és teljesen megfeledkeznek rólunk, Zsófikról, akikbe egyébként - minden látszat ellenére - halálosan szerelmesek.