Valami véget ért. Akivel eddig összefonódtak a szokásaink, az ízlésünk, a baráti körünk, többé már nem része az életünknek. Legalábbis nem úgy. Már nem hívhatjuk fel minden apró-cseprőség miatt, nem ülünk be együtt a moziba egy jó filmre, nem kísér minket senki a barátnőnk esküvőjére, szülinapi bulijára, kerti partijára, és a romantikus közös vakációkról is le kell mondanunk egyelőre. Lényeg a lényeg: maradunk magunknak, egyedül.

Eddig egy csapat része voltunk. Nem elég, hogy mostantól egyedül kell boldolgulnunk; boldog(?) párkapcsolatban élő barátnőink a hír hallatán előbb meg - vagy inkább le – sajnálnak egy lélekmelegítőnek szánt ital mellett, majd vidáman hazaszambáznak a pasijukhoz a közös szerelmi(?) fészekbe.
Persze dönthetünk úgy, hogy máris fejest ugrunk az első kínálkozó lehetőségbe, mégis előbb talán rá kéne jönnünk, hogy kik is vagyunk, szólóban. A saját életünket éltük, vagy az ex-ét, az ő barátaival, családjával, hobbiival, az ő ízlése és elképzelése szerint, vagy mi formáltuk át őt, hogy passzoljon a mi életünkhöz? Ha a tükörbe nézünk, tetszik-e egyáltalán az, aki visszanéz ránk?

Ha végre túljutottunk az önsajnálaton, nem árt reálisan is végiggondolni a helyzetünket. A szenvedély – ha nem tesznek ellene – idővel alábbhagy, és átadja a helyét valami másnak. Ha képesek vagyunk rá, hogy kitartsunk az aktuális partnerünk mellett egy életen át, békében, nyugalomban és úgy érezzük, révbe értünk, akkor mi vagyunk a földkerekség legszerencsésebbjei. Egy a millióból.

De mi van, ha nem tudunk azzal a tudattal élni, hogy a kapcsolatunk már túljutott a csúcsponton, elértük a maximumot és életünk hátralevő részében mellőzük az elsöprő és viharos románcokat? Vajon született optimistaként mindig valami jobbra várunk? Jóképűbbre, erősebbre, okosabbra, tehetségesebbre, kedvesebbre? Vagy csak egyszerűen valami másra?
Végtére is szeretnénk hinni benne, hogy a java még hátra van.

MARA