Nagyszüleink korával ellentétben ma már szinte elképzelhetetlennek tűnik, hogy egyetlen emberrel éljünk le egy egész életet. A világ felgyorsult, a kapcsolatok pedig viharos gyorsasággal teljesednek ki és múlnak el. Az eszeveszett rohanásban nem jut elég időnk, energiánk, türelmünk kiismerni a másikat, tolerálni a hibáit, és megérteni a problémáit. Sokkalta egyszerűbb venni a kalapunkat és továbbállni, valami jobb reményében.

A könyvesboltok polcai rogyadoznak a szakértő, önsegítő irodalom súlyától, a média vég nélkül áraszt el minket jótanácsokkal. Mindezek ellenére, mintha még mindig bizonytalanok lennénk, mitől működik olajozottan egy párkapcsolat.

Tulajdonképpen már az iskolában kellene tanulnunk arról - a matematika, történelem, biológia órák mellett - hogy a szemmel látható testi különbségeken kívül egyéb eltérés is mutatkozik a két nem képviselői között. Sok fejfájást spórolhatnánk így meg magunknak az évek során és nem a saját bőrünkön tapasztalnánk meg, hogyan is lenne célszerű egy párkapcsolat menedzselése.
Ha már gyerekfejjel tisztában lennénk vele, hogy az alsós Petikének és Zsófinak különbözőképpen jár az agya, mennyire máshogy élik át a szerelmet, a csalódást, talán könnyebben el tudnánk viselni egymás szeszélyeit.
Amíg Zsófikként egész nap Petikére gondolunk, kis szívecskéket rajzolunk a füzetünkbe, százszor is leírjuk Petike nevét a sajátunk mellé, látjuk magunkat esküvői ruhában a násznép előtt, és elnevezzük leendő közös gyermekeiket, Petikéink épp egy szellentő-versenyen brillíroznak, vagy együtt rúgják a bőrt a barátaikkal, és teljesen megfeledkeznek rólunk, Zsófikról, akikbe egyébként - minden látszat ellenére - halálosan szerelmesek. Naiv módon feltételezzük, hogy a Petikék is folyton rólunk ábrándoznak, miközben nekik fogalmuk sincs arról, mi mindennel fárasztjuk az agytekervényeinket egész álló nap.

Felnőttkorban ez csak még bonyolultabbá válik az összeköltözés, a házasság, a családalapítás dilemmájával. Az egész herce-hurca a párkapcsolattal végső soron úgy zajlik, mint egy üzleti tárgyalás. Mind nyerni akarunk, ehhez azonban türelemre, kitartásra, és nem utolsó sorban kötélidegekre lesz szükségünk, mind nőként, mind pedig férfiként.
Felnőtt fejjel helyet foglalunk a tárgyalóasztal két végén. A tét a saját szívünk, önbecsülésünk, életünk. A tárgyalás kezdeti szakaszában vidámságot színlelve puhatolózunk, ismerkedünk. Az első benyomások alapján eldől, van-e miről beszélnünk a továbbiakban. Egyikünk ajánlatot tesz, és kezdetét veszi a talán soha véget nem érő alkudozás.

Végső soron nekünk Petiknek és Zsófiknak meg kell tanulnunk a másik fejével gondolkodni, ha elégedetten akarunk felállni a tárgyalóasztaltól. Nagyszüleink is bizonyára sok nehézséggel küzdöttek meg, de a mai társadalmi konvenciók miatt új kihívással kell szembesülnünk:
Van-e türelmünk egymáshoz egy emberöltőn át, vagy idő előtt kiszállunk a játékból?
Az életen át tartó tárgyalássorozat végére talán eldől, hogy alkuba bocsátkozunk-e, vállaljuk-e a kockázatot, elég állhatatosak vagyunk-e ahhoz, hogy a végeredmény nekünk kedvezően alakuljon és képesek leszünk-e az együttműködésre, hogy végül megállapodhassunk.