Manapság nem kifizetődő őszintén kitárulkozni. Az élet íratlan törvényei leginkább a pókerjátszmáéhoz hasonlítanak; aki ügyesebben blöfföl, az viheti a bankot. És bolond az, aki felmutatja az összes lapját. Így merő óvatosságból inkább senki nem nyilatkozik semmiről; sokkalta egyszerűbbnek tűnik a zavarosban horgászni.

Valamilyen szinten mind torzítunk. Mindannyian rendelkezünk hibákkal, csak nem szívesen veszünk róluk tudomást. Pedig az igazi karakterek a tökéletlenségükben teljesednek ki. Önmagunkkal kapcsolatban is szívesebben söprünk mindent a szőnyeg alá. Sokkal könnyebb mást okolni, mint a tudatára ébredni annak, hogy talán bennünk van a hiba. Ha a saját hibáinkat nem tudjuk elfogadni, hogy tudnánk egy másik emberét?

A jelenkor ideálja a megtörhetetlen, kőkemény, önérvényesítő ember képe, aki tetőtől talpig vasból van. Megkíméli magát mindentől, ami érzelmileg befolyásolná; színtiszta észérvek mentén hoz döntéseket. Nem engedheti meg magának, hogy érzelmileg kiszolgáltatottá váljon.
A társadalmunk döntő hányada előbb zárna ki mindenkit az életéből, mint hogy egyszer is kitegye magát a placcra azzal, hogy: „Igen, én is csak emberből vagyok.”. Ezzel azonban csak annyit érünk el, hogy idővel felszínessé válik minden emberi kontaktus. És csodálkozunk, miért nem működnek a párkapcsolatok?

Mi tart bennünket vissza attól, hogy ködösítés és kertelés helyett igazat szóljunk? Vajon egymást rontottuk el, és ennek következményeként a nők azért olyanok, amilyenek, mert a férfiak olyanok, amilyenek, és viszont? Tiszta és őszinte szerelmet átélni csak ártatlan gyermekként tudtunk, még mielőtt megtört volna minket ez a csúnya élet? És a társadalmi konvenciókat követve a jövő generációjának esélye sem lesz ilyen jellegű tapasztalatra szert tennie? Csupán leutánozzák majd a jelenlegi mintát, amely szerint nem számít más, csak az, hogy ne tűnjenek mások szemében sebezhetőnek?

Meddig mehetünk el az őszinteség tekintetében? Hol van az a pont, ahol már magunknak okozunk gondot, ha teljes mellszélességgel vállaljuk önmagunkat? Avagy mennyivel válik – azzá válik-e egyáltalán - egyszerűbbé az életünk a folytonos színleléssel?
Netán megpróbáljuk saját magunkkal is elhitetni, amit mindenki mással szeretnénk? Mert mások szemén keresztül látva talán jobban tetszünk magunknak?
folyt. köv.

Mara