Sokan járnak ugyanabban a cipőben. És nem csupán a nők körében. Az ember idővel mindig, mindenhol rátalál a hasonszőrűekre. A gyerekkori barátok újra felbukkannak, a régi barátok új barátai válnak legújabb barátainkká, és a szerencse folytán időről-időre ráakadhatunk sorstársainkra.

Ez a fajta informális sorstársi közösség olyanná válik, mint egy önképzőkör; egyedülálló, egyenesbe jönni próbáló emberekből, spontán szerveződött kiscsoport, mely érzelmi támogatást nyújt nekünk, hogy átvészeljük a nehéz időszakokat. Emberi mivoltunk velejárója, hogy hajlamosak vagyunk egymástól, a jósnőtől, a csillagok állásától, vagy valami felsőbbrendű hatalomtól várni magyarázatot, hogy miért is viseljük el az időként kínzó egyedüllétet. Mert a saját életünk alakulásáért csakis mi vagyunk a felelősek, de nem feltétlenül kell egyes-egyedül végigegyensúlyoznunk a kötélen. A támogató kiscsoport tagjai lélekben ott állnak velünk kéz a kézben a frontvonalon. Dönteni nem dönthetnek ugyan helyettünk, de az általuk megélt tapasztalatok iránymutatóul szolgálhatnak.

Miért is félünk annyira az egyedülléttől? Miközben szüntelenül arra gondolunk, hogy legjobb lenne megszűnni egy kis időre, nap mint nap szemtanúi lehetünk a környezetünkben lezajló jeleneteknek; a buszon, az irodában, a szupermarketben, vagy a postán. És a kezdeti ijedtség után arra döbbenünk rá, hogy mennyi hasonló érzelmekkel küzdő sorstársunk van. Sorstársak, akik segíthetnek, hogy legyen erőnk végigcsinálni az újrakezdést anélkül, hogy minden egyes nap újra és újra fel kellene építenünk magunkat.

Elég csupán egyszer venni a bátorságot, hogy kitegyük magunkat a félelmeinknek, az ijesztő nagyvilágnak, egyes-egyedül. Az első lépés sosem egyszerű, de mindig többek leszünk általa. És amit egyszer megismertünk, az később már kevésbé tűnik félelmetesnek.

Idővel pedig talán azt is belátjuk, hogy gyávaság lenne belerohanni a következő potenciális jelölt karjaiba csak azért, mert félünk a magunkra utaltságtól, az egyedül töltött időtől, a minket körülvevő, hirtelen támadt csendtől. Csakúgy, mint az első bizonytalan érzés hatására visszamenekülni az exhez, mintha legalábbis félnénk önmagunktól, a kis belső hangtól, aki szüntelenül bírál bennünket.
Talán most még végelláthatatlan az életünket kitöltő űr, de minden porcikánk azt súgja: csak előre van.

Mara