Ahhoz, hogy kiismerjük a férfiakat és felismerjük a klasszikus párkapcsolati buktatókat, elsősorban magunkat kell megismernünk. Az izgalmas önfelfedezés útját járva kipróbálunk új és új dolgokat, megmérettetjük magunkat, ha másért nem, hát azért, hogy elmondhassuk, legalább megpróbáltuk. Az éveink számának előrehaladtával viszont egyre kevésbé lesz késztetésünk nekivágni az ismeretlennek. Még a végén egy újabb dologról derülne ki, hogy nem nekünk való.

Így újra és újra felüti a fejét az örök dilemma: valójában mit is várunk az élettől? Ha behunyjuk a szemünket és felidézzük gyerekkori képzelgéseinket nagyreményű jövőnkről, mi jelenik meg lelki szemeink előtt? Takaros ház kutyával, gyerekzsivajjal, ház körül serénykedő ezermester férj, egzotikus utazások és sok nevetés. Még véletlenül sem szürke hétköznapok, magány, egész napos robot és éhes macska az üres lakásban. Minduntalan motoszkál bennünk a kérdés: vajon gyerekkori énünk elégedett lenne-e azzal a képpel, amit idősebb kiadása mutat? A fejlődési görbénk hol tart ehhez képest, jelen pillanatban?
 
Jobb híján visszaköltöztünk a szüleinkhez, vagy egy olcsó, lerobbant albérletbe, és úgy érezzük, nem maradt más, csak a nagy büdös semmi. Esetleg a tévé, a sorozatok és az önsajnálat. Végső soron maradunk magunknak, az emlékeinkkel, amelyektől talán jobb átmenetileg megszabadulni, hogy ne emlékeztessenek folyton az „ami elmúlt, elmúltra”. Lehetséges-e, hogy életünk időközben gyökeresen új irányt vett és mindaz, amiről gyerekfejjel álmodoztunk, ma már egyáltalán nem számít?

Gyerekkorunk kedvenc tündérmeséi tudat alatt tulajdonképpen megnyomorítják életünket. Kiskirálylányként azóta is várunk. Várjuk Sültgalamb Herceget, aki majd egyszer becsenget és értelmet ad mindennek. De csak nem akar jönni, hát várunk tovább. És végül elkeseredünk. Pedig ahhoz, hogy bármi is változzon, elég csak egy kicsit átalakítani az életünket, a környezetünket, szokásainkat. Töltsük el hasznosan az időt addig is, amíg álmaink netovábbja várat magára. Vegyük észre, hogy ideje elvégezni magunkon a tavaszi nagytatarozást – úgy tartják: „új haj, új pasi” - átrendezni a kis zugunkat, és lassan megszabadulni mindentől, ami rossz érzést kelt bennünk. Bedobozolni a fényképeket, ajándékokat, apróságokat, képeslapokat, gondosan megszárított szülinapi, valentin és évfordulós virágokat, és az egészet besuvasztani a legfelső polc legmélyére, hogy ne botoljunk bele lépten-nyomon. Nem feltétlenül kell örökre kitörölni egy egész életszakaszt, csak amíg önmagunk lecsupaszítása és újraépítése után elég erősek leszünk ahhoz, hogy szembenézzünk vele.

Mara